Olvass bele az Erőss Zsoltról szóló könyvbe!

Exkluzív: Részlet Földes András könyvéből - A Dhaulagiri expedíció 2006. I. rész


Ahogy Erőss Zsolt élete, úgy életrajzi könyve sem szokványos. A történetekből megismerhetjük a hegymászó kalandjait Erdélytől a Himalájáig, az első sziklamászástól a legutolsó expedícióig. Az alpinizmus mellett feltárul előttünk Ázsia, Afrika és Dél-Amerika egzotikus világa is, amelyek évtizedek alatt a hegymászó második otthonává váltak. A kötet azonban akkor is lenyűgöző lenne, ha főszereplője ki sem lépne a kertjéből. Erőss Zsolt nem csak azt meséli el, hogyan hódította meg első magyarként a világ legmagasabb csúcsát, hanem azt is, hogy miért nem esett kétségbe egyik lábának elvesztése után, és miért volt egyértelmű, hogy folytatnia kell a hegymászást.

A neves alpinista kalandjait, életét olyan bölcs eltökéltség hajtja, amely ötleteket adhat nekünk is, hogyan váltsuk valóra vágyainkat a Föld egy távoli pontján, vagy akár egészen közel.
 

Dhaulagiri expedíció 2006 - I. részlet

Erőss Zsolt elrepült Katmanduba, hogy egy hátizsákos utazókkal teli kávézókban üldögélve várja meg társai érkezését. A poszthippi idill helyett azonban megvadult tömegek és agresszív rendőr kommandók várták. Nepálban időközben kitört a polgárháború, és ahelyett, hogy az ázsiai egzotikum és a nyugati hedonizmus keverékét élvezte volna, sikátorokban menekült a rémült lakossággal.
A rendőrség azon a vidéken nem a nyugati tömegoszlatási technikákat használta. Nem szólították fel a királyság ellen tüntetőket az oszlásra, nem idézték az ide vonatkozó törvényeket, hanem kipattantak a minibuszokból és hosszú botokkal csépelték az embereket, akik rohantak, amerre láttak.
Katmandu végül nem a hegyek előtti utolsó pihenőpont, hanem a megpróbáltatások első állomása lett. A boltok, üzletek, bárok és pizzériák mind bezártak, részben mert nem maradtak turisták a városban, részben mert a maoisták is megfenyegették őket, hogy felgyújtják, aki a forradalmat profitcentrikus tevékenységgel szennyezi be. Ráadásul kijárási tilalom volt.
Zsolt végül mégsem gubbasztott magányosan a hotelszobájában. Mivel a hegymászóboltok zárva voltak, biciklit bérelt, hogy a kulturális és katasztrófaturizmus sajátos keverékével üsse el napjait. Megnézte a főváros turistanevezetességeit, a buddhista kolostorokat és az óriás sztúpákat, amelyek környéke olyan üres volt, mintha évekkel járnánk Nepál leghíresebb felfedezője, Indiana Jones előtt. Ha rendőrök vonták kérdőre, akkor a naiv turista arckifejezésével mondta, eltévedt, és éppen a hoteljébe igyekszik. Mindig elengedték.
Amikor társai megérkeztek, már egy haditudósító lezserségével kalauzolta őket a barikádok, zúgolódó tömegek és néptelen utcák rengetegében. Nem mintha Zsolt tudta volna, hogyan kell reagálni például arra a helyzetre, amikor a békésen utcaköveket gyűjtő tüntetőkre hirtelen rárontanak a rendőrök, az emberek szétspriccelnek a sikátorokba, hogy váratlanul csak néhány riadt hegymászó nézzen farkasszemet az erőszakszervezettel. Szerencsére a rendőrök némi tanakodás után inkább nemzettársaik után vetették magukat.

Az utcán tomboló erőszak volt az expedíció kisebb problémája. Nehezebb helyzetet teremtett, hogy a forradalom miatt leállt az ország. Az utakat vagy a kormányerők vagy a maoisták tartották uralmuk alatt, és csak emberek lefizetésével, kerülőutakon, repülővel lehetett közlekedni. A polgárháború jól kezelhető a háborús tudósítók számára, a hegymászókat, különösen, ha kelet-európaiakról van szó, azonban megbénította a helyzet.
Velük volt a magyar hegymászás legendás alakja, Szendrő Szabolcs, aki évtizedekkel ezelőtt egy vonatbalesetben vesztette el egyik lábát, művégtagjával azonban magas hegyek egész sorát hódította meg. Szerénysége miatt teljesítményeitől függetlenül is szeretet övezte a hegymászók körében. A hegymászószenvedély Magyarországon már önmagában biztosítja, hogy az ember tisztes szegénységbe kényszerüljön. Ha viszont a szenvedély szerénységgel és mozgássérült viszonyokkal találkozik, akkor biztosítva van a teljes anyagi lehetetlenség. Szabolcs tehát annyira kiszámított költségvetéssel érkezett, hogy már egy kisebb inflációs mozgás gondot okozott volna számára. A háborús helyzet pedig maga volt a világgazdasági válság.
Egyértelmű volt ugyanis, hogy repülővel hagyják el a várost, vagy hegyek helyett továbbra is a polgárháború növeli a pulzusszámukat. Az expedíciószervező irodákat járva találkoztak azzal a korábban megismert, rettegett kazah csapattal, amelynek minden tagja valójában barátságos srác volt. Maxut elmondta, hogy ők a hegyhez közeli Jomson városába repülnek. Zsoltéknak erre azonban még úgy sem volt elég pénzük, hogy szponzora, a Brokernet a különleges helyzetre való tekintettel még utalt nekik félmillió forintot. A jóval közelebbi Pokharába tudtak csak repülőjegyet venni, ahonnan akár gyalog is elindulnak. A helyzet kezdett olyanná válni, mintha egy századfordulós expedíciót akarnának modellezni: egy csapat elszánt ember, bizonytalan vidékek, rengeteg gyaloglás, és végtelen kalandok már jóval a hegy megpillantása előtt.
Később jött az ötlet, hogy egy darabon bérelt biciklikkel haladjanak. Így rögtön húsz évet ugrottak előre, abba a korba, amikor az Eiger fiatal német hegymászói hetek alatt, kerékpárral jutottak el a svájci hegy alá. Szerencséjükre a következő nap megállapodás született a kormányerők és a felkelők közt, és már buszablakból győződhettek meg arról, milyen naiv terv volt a hegyeken kerekezés ötlete. A megpróbáltatások ezzel azonban nem értek véget. A választott felmeneti út ugyanis nemcsak jóval hosszabb volt, de a hegymászás hangulatától lehető legtávolabbi módon vad dzsungeleken vezetett keresztül. A maharadzsák luxusa és az egzotikus polgárháború után mintha egy vietnámi háborús filmbe léptek volna be.
Napokon keresztül vándoroltak a párás esőerdőkben kanyargó ösvényeken. Energiájukat lassan emésztette a meleg, a nedves avarból a lábukra kúszó piócák, és a véget nem érő ösvény. Sarkukat feltörte a bakancs, Szendrő Szabolcs különösen sokat szenvedett lábprotézisével. Zsolt a pihenők alatt, a liánokkal benőtt fák alá rogyva arra gondolt, hogy akár élvezhetnék is az utat, ha dzsungeltúrára jönnek. A nehézségek ellenére is gyönyörű volt a táj, érdekesek az emberek, és egzotikus a kultúra. Néha gyerekcsapatok kísérték őket, máskor kislányokat láttak óriási köteg tűzifával a hátukon. Mécs Laci megemelte az egyik halmot, és húsz kilóra becsülte. Az összehasonlítás végett felkapta volna a kislányt is, de ez már a barátságos népeknek is sok volt, és elhajtották őt. Mindenesetre úgy saccolták, a kis teherhordók nem lehettek sokkal nehezebbek a hátukra vett csomagoknál.

Zsoltot a Magorok falvai villanyozták fel. A névbeli hasonlóságból ugyanis arra következtetett, ők lehetnek a magyarok ősei. A hegymászó mégsem lett kortárs Kőrösi Csoma Sándor, a magorok ugyanis nem voltak nyitottak a közös múlt boncolgatására. Számukra minden fehér ember amerikai volt, és ebbéli meggyőződésükből Zsolt naiv lelkesedése sem tudta kimozdítani őket.
A csapat a kalandok ellenére sem érezte, hogy a dzsungelben lenne a helyük, és ez idegőrlővé tette vándorlásukat. Csak azok a pillanatok jelezték, hogy nem valami rossz álomba gabalyodtak, amikor egy-egy tisztásról távoli, havas csúcsokat pillantottak meg. A látvány nem hagyhatott tartós nyomot hangulatukon. A tisztások után falvak következtek, amelyek a maoista gerillák fészkei voltak. A lázadók mimikrijüknek köszönhetően az egész vidéket az uralmuk alatt tarthatták, a katonaság képtelen volt kézbe venni az irányítást. A harcosok ugyanis egyszerű falusi embereknek néztek ki, koszos atlétában és rövidnadrágban. De ha úgy adódott, elővették a Kalasnyikovot, és a forradalom nevében pénzt követeltek az arra vetődő idegenektől.
Mécs Laci elvi alapra helyezkedve nem akart engedni a nem is burkolt erőszaknak. Az expedíció hordárai azonban rettegtek a maoistáktól, ahogy nepáli expedícióvezetőjük is. Nem is az volt a veszély, hogy helyben kivégzik a vonakodó hegymászókat, hanem hogy a megfenyegetett hordáraik ledobják a több száz kilónyi felszerelésüket, és fejvesztetten visszamenekülnek falujukba. Végül Kollár Lajos állt le alkudozni a népi forradalom vámosaival, ami már csak azért is oldotta a hangulatot, mert sem ő, sem a maoisták képviselője nem beszélt semmilyen nyelvet a sajátjukon kívül.
Végül persze fizettek, és meglepetésükre számlát is kaptak a forradalmi szponzorációjukról. A vicces papírdarab később jó szolgálatot tett, a következő falu maoista vámszedőjének feltűnésekor ugyanis csak meglebegtették számlájukat: ők korábban már támogatták a mozgalmat, úgyhogy nem fizetnek. A módszer működött.
Négy nap menetelés után a terep emelkedett, és Zsolt egy falu iskolájában erőt adó jelet pillantott meg. Az órakezdést jelző gong egy felfüggesztett régi oxigénpalack volt.

Hamarosan folytatjuk a Dhaulagiri expedíció II. részével.

Olvasd tovább! Klikk ide!

Kapcsolat

  • Cégnév: Gránit Design Kft.
  • Cím: Fashion Trend Center, 2040 Budaörs, Gervay Mihály u. 1., 1. em. 3.17
  • Tel.: +36 30 656 7702
  • Fax: +36 99 523 295
  • E-mail: info@granit.co.hu